Aranyvessző
Tartalmaz: illóolajat, keserű anyagokat, csersavat, flavonoidokat, szaporint
vizelethajtó, vese és húgyúti fertőzésekre, gyulladásgátló hatású, fájdalomcsillapító, vesehomok - kő képződést gátló, izületi-reumás panaszokra, izzasztó hatású, magas vérnyomásra,
Külsőleg: toroköblögető, seb gyógyulást segítő, - fekélyek borogatásához, kenéséhez
Érdemes elővigyázatosan fogyasztani !
Vizelethajtó hatása miatt nem ajánlott súlyos vesebetegségben szenvedők számára, mivel túlzott folyadékvesztést okozhat. Emellett várandós és szoptató nők számára is tanácsos konzultálni orvossal a használata előtt.
Szív és vese betegségből kialakult ödéma esetén TILOS használni !
Az aranyvessző gyógyászati felhasználásának története egészen az ókorig nyúlik vissza. Már az ókori Görögországban és Rómában is ismerték és alkalmazták. Idősebb Plinius, a híres római természettudós és író, írásaiban említést tesz róla, bár nem olyan részletesen, mint Dioszkoridész. A görög orvos, farmakológus és botanikus, Pedanius Dioszkoridész az i.sz. 1. században írt „De Materia Medica” című monumentális művében már konkrétan leírja az aranyvesszőt, és elsősorban sebgyógyító, valamint vizelethajtó hatású gyógynövényként említi. A sebekre borogatásként használták, hogy elősegítse a gyógyulást és csökkentse a gyulladást.
A középkorban az aranyvessző népszerűsége tovább nőtt. A kolostori gyógyászatban, mely sok ősi tudást őrzött meg, kiemelt helyet kapott. A 12. századi nagy német misztikus és gyógyító, Hildegard von Bingen is megemlíti írásaiban az aranyvesszőt, különösen a vese- és hólyagbetegségek kezelésében, valamint gyulladáscsökkentő tulajdonságai miatt. Ebben az időszakban terjedt el az a megfigyelés is, hogy a növény hozzájárul a vesekő és hólyagkő kialakulásának megelőzéséhez, segítve azok kiürülését. Az „aranyvessző” elnevezés eredetére több elmélet is létezik: utalhat a virágok aranyló színére, de arra is, hogy a növény gyógyító ereje „aranyat érő”.